A vérfürdőt követően a néhai Mahendra király négy fia közül egyedül Gyanendra maradt élve. Ő is pusztán az által kerülte el a vérfürdőt, hogy éppen egy pokharai vadászaton tartózkodott. A tragédia hallatán helikopteren tért vissza a fővárosba. A legidősebb fivér, Rabindra herceg még öt évvel az események előtt elhunyt. Érdekes megemlíteni, hogy Rabinda Mahendra királynak egy mongol szolgálónővel való szerelmi viszonyából született, akkor, amikor Mahendra még csak mindössze 13 éves volt. Mivel a herceg törvénytelen és rangon aluli kapcsolatból születet, így nem voltak dinasztikus előjogai, és a „királyi fenség” titulust sem viselhette. A király három nővére közül egyedül Shova Shabi hercegnő (1949) élte túl a tragikus eseményeket.

A királyi családtagok hamvasztására a szent Bagmati folyó partján, a fővárostól keletre található Pasupatinath templom udvarában került sor (ez az aranyfedelű építmény a hinduizmus egyik legszentebb helye – s az egyetlen hely Nepálban, ahová külföldiek a lábukat sem tehetik be). A temetési útvonal mintegy nyolc mérföldet tett ki. Birendra király, Shruti hercegnő és Nirajan herceg vörös vászonba csavart testét bambuszrudakon, míg Aishwarya királyné földi maradványait bronzból készült fedett gyaloghintón szállították a folyópartra a fehér gyolcsba öltözött brahmán-papok. A virágerdővel körülvett halotti máglyákat a fehér katonai egyenruhát viselő, személyes gyásza jeleként kopaszra borotvált Gyanendra király gyújtotta meg, majd a hamvakat a szent folyóba szórták. A királyhoz hasonlóan nepáliak ezrei borotválták kopaszra fejüket együttérzésük jeléül, pedig ez valójában csak a legközelebbi hozzátartozók kötelessége.

A meggyilkolt királyi pár országukon kívül, külföldön is nagyon közkedvelt uralkodópárnak számított, amit számtalan kitüntetésük is bizonyít – ezek közül nem egy kelet-európai országból származik. A király többek közt a brit hadsereg tiszteletbeli légimarsallja is volt. A királyi pár rengeteg külföldi utat tett meg (Birendra 1968-ban, még trónörökösként kereste fel Magyarországot, míg apja, Mahendra király kétszer is látogatást tett Budapesten), és Nepálban is igen nagyszámú külföldi államfőt fogadtak – a legfelsőbb szintű találkozók gyakorisága messze felülmúlta az ország világpolitikai jelentőségét. E gyakori látogatások egyik oka a királyi pár iránt érzett szimpátián túl talán abban keresendő, hogy maguk a külföldi államfők is nagyon kíváncsiak lehetnek erre az egzotikus és titokzatos országra.