Nepálban járva nagyon gyakran találkozhatunk adománygyűjtőkkel, kéregetőkkel és itt nemcsak a koldusokra gondolok. Az ember olykor adna is valamit, de elbizonytalanodik, hogy kinek is adjon, mert mindenkinek azért mégsem tud. Pár jótanács erről:

- Utcán koldusoknak, utcagyerekeknek ne adjunk pénzt, mert ezzel azt tudatosítjuk bennük, hogy ez egy megélhetési forma, nem ösztönzi őket arra, hogy valamilyen munkával keressék meg a megélhetéshez szükségest.

- Külföldieket szeretik leszólítani angolul jól beszélő, megnyerő modorú férfiak különösen a Thamelban, akik aztán előadják különféle megható történeteket, amivel pénzt csikarhatnak ki.
Én olyannal találkoztam (ugyanezt mástól is hallottam) hogy otthon a kisbabának nincs tej, a tejpor milyen drága, de ha én vennék 2 dobozzal, az 1 hónapig elég lenne neki, mennyire jó lennaz a babának!. Persze nem pénzt kér tőlem, hanem hogy lássam, tényleg arra kell a pénz, itt van egy kis bolt, ahol én megvehetem a tejport helyette. Később már én is rájöttem, hogy a tejpor nem kisbabának való és jóval többet fizettem érte, mint a normál ára. Hogy tényleg kisbabának kellett-e a tejport, nem tudom, nem valószínű. Gondolom, összedolgoztak a boltossal.

- Ha falvakon keresztül túrázunk, előfordul, hogy gyerekcsapatok kísérnek minket egy darabon. 'Give me sweet, give me chocolate! ' ezt a formulát ismeri mindegyik. Nagyon boldogok, ha kapnak valamit a turistáktól, lehet az bármi apró mütyür. Cukorka, csoki helyett (amely rontja a fogukat) jobb ha egy-egy ceruzát, tollat, apró játékfélét, lufit, matricát, színes képecskét stb. adunk nekik, esetleg gyümölcsöt. Nagyon sokan örülnek a használt ruháknak is. Narayan szokta mesélni, gyerekkorában mennyi szép, 'nyugati'játékot, amit addig nem is láttak ők, pl. dömpert, matchbox-ot, és ruhákat is kaptak a turistáktól. Manapság viszont sok a 'budget turista', aki sehol nem ad semmit.